A "nincs" felhője nélkül

"Szeretettel hozom tudomásukra két gyermek tragikus történetét. Nem a hallottak, hanem saját tapasztalataim alapján, mivel a szülők barátja voltam.

Kapás László almérnök és felesége, Kapás Rozália, fizika szakos tanárnő Cserefalván élt együtt két gyermekükkel. Az édesapa 2002-ben 43 éves korában szívinfarktusban hirtelen meghalt. Az édesanya 2005-ben ugyanúgy követte a férjét.

A gyermekek, az akkor 13 éves Imola és a 12 éves Zoltán magukra maradtak. Az anyai nagyszülők már nem éltek, Rozáliának nem volt testvére, az apai nagyszülők a 80. évükben jártak. László egyik testvére, Kapás György és felesége lett a gyermekek gyámja, amiért az államtól nem kapnak semmit. Kapás Györgyéknek két ikerlányuk van, s Zetelakáról Cserefalvára költöztek, otthagyva a biztos munkahelyet, lakást, gyerekeik iskoláját, azért, hogy az árváknak ne kelljen az otthonukat is elveszíteni. Ôszintén mondom, hogy ekkora önfeláldozással még nem találkoztam. György most Szentbenedeken dolgozik, Mária a cserefalvi iskolában fél normával takarít. A két árva nyugdíja havi 550 lej, a hattagú család összjövedelme kevéssel haladja meg az ezer lejt.

Imola kilencedik osztályos az önök intézményében. Ezért kérem szeretettel, hogy amennyiben lehet, segítsenek ezen a családon. Nem földönfutók, de a mai életviszonyokhoz képest a pénz túl kevés és egy kis segítség jól jönne. A szeretetet megkapják (nem a szülőit, mert azt nem tudja pótolni senki), de jó lenne, ha parányi örömüket nem borítaná el a "nincs" felhője.

Tudva azt, hogy Isten az árváknak atyja, hiszem, hogy kérésem meghallgatásra talál és önökön keresztül is megmutatja hatalmát és szeretetét. Előre is köszönöm és áldást kívánok munkájukra.

Tisztelettel, a Református Kollégium volt szülői bizottsági tagja, Kacsó Irén"

A fenti levelet a Bolyai Farkas Elméleti Líceum igazgatótanácsának címezték, s remélhetőleg nem neheztel meg ránk az írója, hogy közzétesszük. Talán azért sem, hogy a levél nyomán felkerestük a Kapás családot. Azt megelőzően pedig Soós Noémi cserefalvi református lelkésszel beszélgettünk, aki a történetet kiegészítette azzal, hogy néhai Kapás Lászlót, az édesapát Zetelakáról hozta el egykoron a cserefalvi tanító házaspár és nevelte fel.

– Anyámék ide adták Lacit, most nekünk kell bebizonyítanunk, hogy testvérek vagyunk – utal a régi történetre Kapás György, aki a feleségével a gyámságot elvállalta. Ami azzal járt, hogy a szakmájuknak megfelelő – géplakatos, varrónő – munkahelyet, jó keresetet, megalapozott életet, szépen berendezett lakást hagytak Zetelakán, mert a volt testvér gyermekei ragaszkodtak a faluhoz, a házhoz, ahova az elvesztett szülők emléke köti őket.

– Teljes leégés volt, mindent újra kellett kezdeni, a mi életünket is felborította, a gyermekeinknek traumát jelentett, de azt gondoltuk, hogy egy ilyen elképzelhetetlen tragédia után csak úgy enyhíthetünk az árvák keserûségén, ha ide költözünk – mondja Mária, a feleség. Nem szeretjük a kéregetést, megpróbáljuk úgy húzni a takarót, ahogy ér. Fával, csuszával tüzelünk a két szobában, s úgy főztem egész télen, hogy meg sem engedtem a gázt. Sertést, csirkét tartunk, s reggel, délben, este főtt ételt készítek, mert a hentesáru hatunknak nagyon drága, egy rúd szalámi meg se kottyan. Gyümölcsben sem dúskálunk, de azért nem éhezünk. A gond csak az, hogy a gyerekek nőnek és egyre több kell. Imolának a bérlete havi 109 lejbe kerül, s jövőre Zoltán is középiskolába megy – teszi hozzá.

A lakást a férj halála után még az édesanya tette rendbe, s nem hiányzik a számítógép sem, a gyámszülők az internet-előfizetést is biztosítják. Hogy milyen áron? A konyha jéghideg, de a szobákat fûtik, s látástól vakulásig dolgoznak. A gyerekek pedig a maguk módján próbálják meghálálni mindezt azzal, hogy jól tanulnak.

– Reál beállítottságú vagyok, akár a szüleim, egy leíró fogalmazást nehezen írok meg – mondja Imola, aki örül, hogy abba az osztályba került, ahova többségében vidéki gyerekek járnak.

– Egyéb munkát nem adunk, csak arra biztatjuk őket, hogy tanuljanak. Azt szeretnénk, ha jó irányba alakulna az életük. Túl kell lépni a történteken, a seb be kell gyógyuljon – mondja Kapás György.

Sok gyermek van, akinek anyja, apja van, mégis elkallódnak – a két Kapás gyerek szilárdan áll a lábán.

– Iszonyú fájdalmat hordoznak, de a történtek hatására annyira felnőtté váltak, olyan hitük lett,
hogy fel lehet nézni rájuk – mondja a lelkész, aki csodálkozva szemléli, ahogy a zetelaki hitvalló katolikus házaspár és a hitvalló református gyerekek egymáson segítenek.

Zoltán nemrégiben konfirmált, Imola rendszeresen jár templomba, nemcsak vasárnap, a szombat esti istentiszteletre, s a pénteki ifjúsági bibliaórára is. Olyan személyesen beszél Istennel, hogy annak is felemelkedik a lelke, aki hallgatja. Sohasem zúgolódik, mindig hálát ad a családjáért és mások szenvedését szeretné enyhíteni, miközben a bajba jutott emberekért könyörög. Erő, hit, együttérzés s különleges melegség van a szavaiban, s hinnünk kell vele együtt, hogy meghallgatásra talál.

No, nem az állam részéről, mert nehéz megérteni, hogy másnak munkakönyv, régiség és fizetés jár, amiért árva gyerekeket nevel, az első fokú rokonnak pedig ez kötelessége. A Kapás család sokat jött-ment annak reményében, hátha kapnának valami támogatást, eredménytelenül. Maradnak az álmatlan éjszakák, s a hit, hogy erőt nyerjenek az önként vállalt feladat elvégzéséhez.

Bodolai Göngyi