Mondja Csibi Orbán Zsó­fia. És minden szavának súlya van. A zsö­gödi születésű, Zsögödben élő textilművészt próbára tette a sors, de kiállta az élet próbáit. Maga is csodálkozik emberfeletti erején, azon, hogy még tud moso­lyog­ni. Anya, feleség, mű­vész, aki élete minden terén teljesített, tette, amit tennie kellett kisebb-nagyobb le­mon­dások­kal. Hu­szonhat éven keresztül odaadással gondozta gyógyít­ha­tatlan beteg­séggel szüle­tett gyermekét, alkotott, most fogyatékkal élő gyermekekkel foglalko­zik. Szavait hallgatva elszégyellem magam, néha mennyire mondvacsinált problémákon akadunk el.



Hangja mély és rekedtes, kézfogása határozott, tekintete csillogó, pajkos. A feketébe öltözött asszony lelke gyászol. Kedvesen fogad otthonában, embert próbáló élettörténetéről mesél. „Már nem is asszonysors, férfisors az enyém” – jegyzi meg. Különös hangulatú szobában beszélgetünk. Az asztalon virágok, mécses, kis játékok és a három évvel ezelőtt elhunyt fia fényképe. Oltár – mondja. A falon munkái közül két darab, méretes gyapjú faliszőnyeg vonja magára a figyelmet. Lendület és Cél – ezekre a legbüszkébb, ezek a legfontosabbak az életben. Munkái sokaságát mutatja, majd minden darabnak története van, fájdalom és remény, bánat és öröm szülte őket. Azt mondja, tehetsége a génjeiben van, hiszen rokoni szálak fűzik Nagy Istvánhoz. És hogy a művészi pályán indult el, ez nem is lehetett volna másként Zsögödben, Nagy Imre szomszédságában. Benne volt a levegőben.

Egy élet története
– Első próbálkozásra, sajnos, Kolozsváron nem sikerült az egyetemre a felvételim, így idő­közben elvégeztem az óvó­nő­képzőt, és amikor ezt befejeztem, akkor felvételiztem sikeresen a Ion Andreescu Kép­zőművészeti Akadémiára. Kihelyeztek Gyergyószentmiklósra, a bútorszövetgyárban tervezőként dolgoztam, aztán férjhez mentem. Nagy Imre bácsi ennek a döntésemnek egyáltalán nem tapsolt, az volt az elve, hogy e két dolgot, anyaság–feleség és művészet nem lehet egyszerre teljes mértékben felvállalni. Van egy kevés igaza. Hazaköltöztünk Zsögödbe, itt építgettük az életünket, megszülettek a gyermekeim. Először Laci, majd Andriska, akiről kiderült, hogy gyógyíthatatlan beteg. Olyan huszonhat évem következett, hogy azt el sem lehet hinni. Az utolsó két évben már nem reméltem, hogy meggyógyul, de addig igen, fűhöz-fához fordultam, orvosokhoz vittem. Tanáraim megdöbbenésére mindent hagy­tam, mert tudtam, ha én nem állok a gyermekem mellé, két éven belül meghal. Hálát adok az Istennek, hogy ép ésszel túl vagyok ezen az egészen. Három évvel ezelőtt nem meghalt, hanem más dimenzióba lépett. Érzem, hogy csodálatos módon segít rajtam, érzem az energiát, amit ő ad. Általa tudok túllátni a földi világon, mellette rengeteg mindenre rájöttem. A férjem dolgozott, Laci fiam rohant, mi itt Andriskával elvoltunk, tűnődtünk, dolgoztam, etettem, pelenkáztam. Mélyponton voltam, amikor egy alkalommal az egyik unokatestvérem elhárította hálálkodásomat, és csak annyit mondott: majd szősz nekem valamit. De hát egy beteg gyermek mellett hogy is tudnék szőni? – gondolkodtam. Gyapjú volt, és én nekiálltam bogozni. Akkora emberfeletti erőt kaptam, hogy magam is csodálkoztam. Nappal anya voltam, főztem, kertbe mentem, gondoztam a gyermekemet, és minden éjjel bogoztam. Este tíz órakor nekiültem, és éjszaka három óráig dolgoztam. Addig is volt ugyan közös kiállításom, de így indult el az egyéni kiállítások sorozata. Gyúrtam magamból a munkákat. Nem szőttem, mert egy olyan szobába, ahol a beteg gyermekem volt, nem tehettem a szövőszéket, nem csattogtathattam, és őt nem hagyhattam el egy percig sem. Így volt ez a szoba betegszoba, gyermekszoba és műhely, mellette is voltam, és dolgoztam is.



– Örömét, bánatát, anyai fájdalmát bogozta bele a munkáiba?
– Ezekben minden benne van. Sőt, lépésről lépésre olyanok a címek is: Örök ritmus, A fény vonzáskörében, Fájdalmas remény, Labirintus, Magyar nosztalgia, Az élet ereje, Élőhalottak – néhány azok közül, ami még megvan. Természetes anyagokat használok – fát, gyapjút, csuhét, szalmát. Melyik a legjobb, legszebb munkám? Nem is tudom, van-e ilyen. Valamit akar csinálni az ember, aztán nem is biztos, hogy az lesz belőle, amit elképzelt, de az a fontos, hogy alázattal forduljunk az anyaghoz. Ha nem, akkor vajúdós, mérgelődős lesz a munkafolyamat.
– Kedvenc darab van?
– Van. Csíksomlyón van a Szűzanyánál. Akkor vittem ki, amikor Andriska elment. Ennek immár harmadik éve. Ezt gyászterápia követte, textilből kis Mikulás-figurákat készítettem a gyerekeknek (Mikuláskor halt meg a fiam), éreztem, ezt kell tennem, mert ha nem, megőrülök. Így nyugodtam meg.
– Most óvónőként dolgozik, beteg gyerekekkel van körülvéve...
– Mondtam én, hogy komplikált az életem. Olyan, mint egy bumeráng, oda értem vissza, ahonnan indultam. Ahol most dolgozok, abban az épületben jártam annak idején óvodába, iskolába. Három évvel ezelőtt arra kértek, foglalkozzak a gyerekekkel a Manó Tanodában. Arra, hogy még óvónő leszek és beteg gyerekkel foglalkozom, nem is számítottam. Harmincöt év után versenyvizsgáztam, és munkába álltam. Itt van autista, Down-kóros, agykárosult, fizikai fogyatékkal élő gyermek. Sajnos Romániában az ilyen speciális helyzetekre nincs is program, pedig minden gyermekkel külön program szerint kell foglalkozni. Sokszor úgy érzem, hogy nem bírom, még kórházba is kerültem, de soha nem adtam fel. Hitből csinálom. Napról-napra, lépésről-lépésre azon ölöm magam, hogy ezekből a kicsi gyermekekből mit lehet kihozni. Ez a munka nem csak szellemileg, hanem fizikailag is nagyon igénybe vesz, de őket sem szabad hagyni.
– Megedzette Önt a sors, másként éli meg a szülők fájdalmát...
– Van olyan szülő, aki öt-hat év után kezdi csak elfogadni, hogy a gyermeke beteg, de nem tud belenyugodni. Sajnos a környezet sem segíti őket. Kezdetben a szülők egy orvosban, pszichológusban, gyógypedagógusban szinte Isteneket látnak, aztán telik az idő, és azt mondják, örülök, ha megtanul levetkőzni, felöltözni. Nehéz egy szülőnek mindezt feldogozni. Az ilyen gyerekek esetében nagyon fontos a közösségi nevelés. Gondolkodtam a művészetterápián is, egyenként kell foglalkozni velük. Szoktunk rajzolni, festeni, szabad utat kell adni nekik, hogy mázoljanak, azt nagyon szeretik. A gyermekekkel való foglalkozás felemészt, ezért most nem dolgozom textilművészként. Beálltam dolgozni, és nagyon eszem magam, hogy helyt tudjak állni. Szerettem, szeretem a természetet, képes vagyok rácsodálkozni egy-egy fára, virágra. Jövőben talán elmegyek nyugdíjba, és akkor majd hátha több idő lesz a textilmunkákra.
– Egy nő életében fontos a gyermek?
– Nagyon, hiszen ettől nő a nő. Azt hiszem, a nőnek arra az örömre és fájdalomra van szüksége, amit egy gyermek adhat. Hatalmas fájdalom, ha valami éri, ugyanakkor a legnagyobb, legszebb létező öröm a gyermek sikere. Persze lehet gyermek nélkül is élni, és nem minden nőnek alakul így az élete, de ha nem is vallja be, erre vágyik. Hatalmas erőt adott nekünk nőknek a jó Isten.

„Kusza világban élünk”
Mi a véleménye a mai rohanó világról? – kérdezem. „Elfogadom, de nem szeretem” – válaszolja. – Andriskára vigyázott – mondja –, nem érte a „kinti világ, ő tiszta volt”, de Laci fiát is óvnia kell, aggódik érte. Össze-összevitatkoznak – jegy­zi meg nevetve – félti a kusza világtól. „Mindig azt mondtam, kell a fiatalok lendülete és életenergiája, de hát az öregek sem muskátlik. A helyes út a kettő között van. Nem szabad forró fejjel ugrani a dolgoknak, és néha meg-meg kell állni”. Elbúcsúzunk. Véletlenül esik szó azokról a fiatalokról, akik külföldön próbálnak szerencsét. Miért mennek el? – kérdi. Ő soha nem ment volna el, a távolban az sincs, akinek panaszkodni – mondja szomorkás mosollyal. – Ha van, az segít? – kérdem. „Ha itthon csak a fának, a kőnek panaszkodunk, az is segít. Nekem mindig segített” – mondja határozottan.

D. Balázs Ildikó Csíki Hírlap

Zöld tárhely GóbéHost Baráti áron Barátoknak Weblapok készítése Kulcsrakész Webboltok telepítése