„Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok. Hasonlóképpen nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához.” (Részlet a hippokráteszi esküből)
      

      Némileg furcsa lehet, hogy éppen egy férfi ír az abortuszról. A férfiak ugyanis – mondhatni hagyományosan – kevésbé érzik magukat érintve ebben a témában. Pedig több fokon is érintettek. Egyrészt a magzatvédő – többségükben keresztyén – orvosprofesszorok zöme a férfiak közül kerül ki, és szintén ők vannak többségben az abortuszpárti nőgyógyászok körében, már csak annál az egyszerű ténynél fogva is, hogy a nőgyógyászok zöme hagyományosan férfi. És akkor még nem beszéltünk azokról a férfiakról, akik férjként, rokonként, testvérként élték meg az abortuszt, vagy kerültek szembe ezzel a kérdéssel. Persze ettől függetlenül, a férfiak sok esetben „partvonalon kívülről” figyelik az eseményeket. Így van ez a teherbe eséskor is. Nem az ő testükről van szó, így könnyebben is hoznak elutasító, abortuszpártoló döntést. A nő sok esetben egyedül marad, csak magára számíthat, egyedül kell döntést hoznia. Aztán sok esetben csak a terhesség-megszakítás után gondolja át mélyebben a döntés súlyát. Ekkor sem mindig jó szövetséges a férfi, aki ekkor már még kevésbé érti, értheti, mi zajlik le párja lelkében, testében…
      
      Egy ideillő aktuális hír: hatmillió magyar gyermek jelképes temetése
      Hatmilliónál több magzatgyermek jelképes temetését tartják 2006. december 28-án, csütörtökön Budapesten. A méhen belüli erőszak összes áldozatára emlékező rendezvényen mindenki búcsúzhat, akinek akár elkövetőként, akár áldozatként, akár szemlélőként fáj az abortusz.
      A Gyűlölni nem, szeretni csak című rendezvény résztvevői több száz rózsa folyóba ejtésével búcsúznak a Kárpát-medencei magyarságot sújtó abortuszdiktatúra áldozataitól. A gyászolók kérik a szülészeteket, hogy az abortuszmentes napok mozgalmához eddig csatlakozott 21 kórház és klinika példája nyomán e gyásznapon tartózkodjanak minden terhesség-megszakítástól.
      A kerek évfordulók évében elérkezettnek látszik az idő, hogy jelképes temetés keretében, méltó megrendültséggel búcsúzzunk az 1956 óta elveszített magzatgyermekektől.
      
      

      
      Miért éppen 56-ot említi a fenti hír? Nos, nem a forradalomhoz van köze. A minisztertanács szóban forgó rendelete 1956. június 4-én kelt. Az úgynevezett terhesség-megszakítási rendelet óta 6 milliónál több magzati életkorú gyermeket pusztítottunk el művi abortusszal csak Magyarország jelenlegi határai között. Vagyis a határon túli nemzettestekkel számolva jóval több emberi életről lenne szó, mint 6 millióról.
      
      

      
      Magyarországon a 60-as és 70-es években hajtották végre a legtöbb abortuszt. Az abortuszok száma 1956 után nőtt meg, ekkor engedélyezték ugyanis államilag. 1957–1966 között 1 642 417 abortuszt végeztek, az évenkénti átlagos szám 140–180 ezer közötti volt. Az abortuszok száma ezen a magas szinten állandósult 1973-ig, majd a fogamzásgátlók hatására csökkent. 1977-től a teherbe esés ellen leginkább hormonális fogamzásgátlók szedésével védekeztek. Az 1967–1976 közötti tíz évben az abortuszok száma 1 616 787 volt. Ebben az időszakban voltak évek, amikor az abortuszok száma kétszázezer fölé emelkedett, majd 1974-től a terhesség-megszakítások száma folyamatosan csökkent. Jelenleg évente mintegy ötvenezer abortuszt végeznek Magyarországon. Számos kelet-európai országban az abortusz még mindig fogamzásgátlási módszernek számít. Sok nő már több abortuszon is átesett.
      
      

      
      Az abortuszpártiak kiinduló tétele, hogy az abortuszt mindenképpen meg kell engedni, és ehhez igyekeznek biológiai és erkölcsi igazolásokat keresni, azaz a jogi szabályozás alapjait megteremteni. A modern társadalmak általában két érvet hoznak fel a liberalizálás mellett: a női jogokat és a törvénytelen abortuszok visszaszorítását. E felfogás szerint a törvényhozás két rossz közül a kisebbiket választaná.
      Az abortuszpártiak közül sokan csak bizonyos fejlődési foktól számítják az emberré válást. Némelyek bizonyos szervek meglétéhez kötik az emberséget, mások a tudattól teszik függővé. Az abortuszra kerülő magzatnak azonban minden lényeges szerve, működése megvan már, legfeljebb csak – általunk megtapasztalható – tudata nincs, mondják az abortusz kárhoztatói.
      Szokás a feministák nyomán a személyiségi jogokra hivatkozni, mondván, a nőnek elidegeníthetetlen emberi joga, hogy a testével szabadon rendelkezzék. Jelszavuk: „A hasam az enyém!” A magzatvédők erre azt mondják, a gyermek csak vendégségben és átmenetileg tartózkodik az anya testében, különbözik az anya testfelépítésétől, felerészben az apa génjeit hordozza, mindkét szülőtől eltérő, új biológiai egyed: személy.
      Az abortuszpártiak voltaképpen a Hauff által elbeszélt spessarti fogadó gyakorlatát emelik törvénnyé, ott előbb befogadták a vendégeket, majd kirabolták és megölték őket. Ráadásul a természetes erkölccsel ellentétben az anya, akinek magzatát óvni, védeni és táplálni kellene, s akiről oly sok szép himnuszt énekeltek már a költők, s akit még a legelvetemültebb gonosz-tevők sem engednek bántani, mert az anyaság szent, tehát az anya saját gyermekére mond halálos ítéletet.
      
      

      
      Az orvosi vélemény szerint abban az esetben engedhető meg az abortusz, ha a terhesség kihordása vagy a szülés az anya életét vagy egészségi állapotát súlyosan veszélyezteti. (Egyébként a római katolikus egyház szentté avatott egy olasz nőt, aki akkor sem vállalta az abortuszt, hogy előzőleg felvilágosították: gyermeke igen, de ő maga nem élheti túl a szülést.) A nem gyógyítás céljából végzett magzatelhajtás a körülmetélés után ma a második leggyakoribb sebészeti beavatkozás. A „nem gyógyászati cél” azt jelenti, hogy a magzatot nem az anya élete és egészsége kedvéért, hanem valamilyen más célból, sokszor kényelmességből, az anya kérésére veszik el.
      Az orvosi javallaton kívül több érv szólhat az abortusz mellett. Ilyen az eugenetikus indikáció, amely a születendő gyerek várható testi vagy lelki károsodását vizsgálja. Némelykor ugyanis már előre kimutatható, hogy nyomorék vagy szellemileg súlyosan fogyatékos lesz a születendő gyerek. Abortusz akkor is alkalmazható, ha az anyának – divatos szóval élve – szociális nehézségei lesznek a terhesség kihordása esetén. Ez a szempont a legkevésbé körülhatárolt, mégis az indoklások közül ez a leggyakoribb. Indokként szolgálhatnak például a nehéz családi körülmények, több gyerek megléte, az apa katonai szolgálata, munkanélküliség stb. Jogi-kriminalisztikai indikációval bűncselekmény következtében keletkezett terhességet szakítanak meg. Létezik még a pszicho-szociális indikáció, ezt olyan esetekre alkalmazzák, amikor az anyában a terhesség miatt pszichikai konfliktusok és feszültségek keletkeznek.
      
      

      
      A magyarországi gyakorlat szerint, ha a terhesség orvosi megállapítása után az anyának nyomós oka van a terhesség megszakítására, a terhesség orvosi papírjaival köteles védőnői tanácsadáson megjelenni. A védőnő kísérletet tesz, hogy az anyát rábeszélje a terhesség megtartására. Felvilágosítja az állami segélyek lehetőségeiről és az örökbefogadásról. A beszélgetést egyszer megismétlik. A tanácsadáson az anyának határozott kijelentést kell tennie arról, hogy nem kívánja megtartani a terhességet.
      A második beszélgetés alkalmával megkapja az állami engedélyt a magzatelhajtásra, nélküle az abortusz illegális. A tanácsadás anonim. Harmadik lépésként az anya felvételt nyer a kórházba, ahol végrehajtják a terhesség-megszakítást.
      A megszakítás költségeit az anya állja, 2002-ben ez az összeg 20 000 Ft volt.
      Többfajta magzatelhajtási módszer van. Egyik ilyen a méhkaparás. A többféle eszközzel kitágított méhszájon keresztül méhkaparó-kanalat vagy más éles eszközt vezetnek a méhbe. A leggyakoribb módszer az úgynevezett szívás. A méhszájat kitágítják, majd rajta keresztül rugalmas műanyagcsövet vezetnek fel. A vegyszeres feltöltést a 16 hetesnél idősebb magzatok esetében alkalmazzák.
      
      

      
      Érdekes, hogy a jellegzetes etikai kérdések leginkább az élet határeseteinél és végpontjainál merülnek fel. Mikortól és meddig ember az ember? Ki döntsön az önkívületi állapotban lévő helyett? Az orvostudomány és a technikai fejlődés további etikai kérdéseket vet fel. A gépek segítségével lehetővé vált akár fél agyféltekés ember életben tartása. Több tízezer a mesterséges megtermékenyítéssel létrehozott gyerekek száma. A tudományos fejlődést Isten áldásaként kell elfogadni, vagy ragaszkodjunk a felfedezések előtti helyzethez? Sok kérdés felvetődik, s nem mindig kézenfekvő a válasz a keresztyének számára.
      Aligha van olyan etikai probléma, amelyet az utóbbi években a „keresztyén Nyugaton” olyan szenvedélyesen vitattak volna, mint az abortuszt. A vita a „corpus christianum” területén lángolt fel mint büntetőjogi probléma. Az előrehaladott szekularizáció jegyében, a liberalizálás szellemében a tiltott magzatelhajtást felülvizsgálták. Ez pedig a konzervatív irányú köröket mozgósította ellenállásra.
      Az egyház korábbi időszakaiban az volt a kérdés, hogy a magzat mikortól kapja meg a lelket. Akkortól számított ugyanis embernek. Már Kálvin is azt vallotta, hogy az anyaméhbe zárt magzat is ember, és a meg nem született életet is úgy kell védenünk, mint az emberi életet általában.
      A keresztyén etika az abortuszra mint születésszabályozási gyakorlatra csak nemet mondhat. A „ne ölj!” parancsolatot szem elől nem tévesztve születhetnek csupán kivételes döntések. Etikailag ezek sem igazolhatók, csak azért elfogadhatók, mert a bűnös emberek a bűn által megrontott szituációban csaknem mindig két rossz közül választanak. A biológia és a teológia abban megegyezik, hogy mindkettő azt mondja: a terhesség-megszakítással beavatkozunk az emberré létel folyamatába, egy új ember keletkezésébe, egy felebarátunk létébe. Tertullianus azt mondja: „Már az is ember, ami egyszer majd emberré lehet.”
      Jelenleg két magatartás feszül egymásnak az abortusz kérdésében. Az egyiknek az a jelszava: „A hasam az enyém!” A másik kerek perec leszögezi: „A magzatelhajtás gyilkosság!” Ezzel ki is van zárva a kölcsönös megértés lehetősége az emancipáció liberális körei és a keresztyén konzervatív állásponton lévők között.
      
      

      
      Szemünk fénye a gyermek, szól az unos-untig ismételt, elkoptatott mondás. Ám nem mindenkinek. Pécsett egy szemétkonténerben halott fiúcsecsemőt talált egy guberáló nő. Az orvosok szerint egészséges, életerős kisgyermek volt. A halál oka: a test kihűlése. A beszámolók még megemlítik, hogy a konténertől száz méterre, egy közeli kórház bejáratánál inkubátor áll a nem kívánt csecsemők elhelyezésére.
      Eddig még senki sem használta.
      Száz méter. Mennyi az? Talán egypercnyi séta a konténertől az inkubátorig. Ennyin múlott. Vajon ma már csak a hollywoodi filmekben tesznek meg a hősök sok tízezernyi kilométert tűzön-vízen át egy ember életéért? A valóságban már száz métert sem ér egy emberélet? Lesz még kevesebb is? Adjuk még alább is?
      Az eset logikája, pontosabban a gyilkos anya logikája szerint, ha a jövőben százméterenként helyeznének el életmentő inkubátorokat, az sem érne semmit. Mert konténerből sokkal több van.
      Száz méter. Egyik végén a halál, a másikon az élet. Ki hitte volna, hogy száz méteren élet és halál múlhat?
      
      

      Október 5.
      Ma kezdődött az életem. Apám és anyám még nem is tudják. Kisebb vagyok ugyan a gombostű fejénél, de mégis önálló lény vagyok. S már minden testi és lelki adottságom meg van határozva. Például a szemem olyan lesz, mint az apámé, a hajam pedig szőke és göndör, mint az anyámé. Már az is el van döntve, hogy lány leszek.
      Október 19.
      Az első vér- és nyirokedényfalak sejtjei és első ütőereim keletkezőben vannak. Mivel egyes szerveim még nem fejlődtek ki teljesen, édesanyám segíti vérével az én vérkeringésemet és anyagcserémet. Ha majd megszülettem, akkor az első hónapokban már csak a tejére lesz szükségem.
      Október 23.
      Már kinyílt a szám is. Egy év múlva, amikor kedves szüleim ágyacskám fölé hajolnak, majd rájuk mosolygok. Az első szavam biztos az „anyám” lesz… Utóirat: Az a vélekedés, hogy én még nem vagyok önálló ember, hanem csupán anyám testének egy része, egyszerűen nevetséges! Hiszen még a vércsoportom is egészen más, mint az anyámé.
      Október 25.
      Ma elkezdett dobogni a szívem. Szünet nélkül végzi majd szolgálatát életem végéig, anélkül hogy valaha is pihenne. Milyen csoda ez!
      November 2.
      Karom és lábam elkezdett nőni. Igaz ugyan, hogy amíg teljesen kifejlődnek annyira, hogy jól használhassam őket, még születésem után is jó darab időnek kell eltelnie.
      November 12.
      Most sarjadnak már kezemen az ujjaim. Ezekkel a kezekkel hódítom meg a világot, s jó barátként nyújtom kezemet embertársaim felé.
      November 20.
      Édesanyám csak ma tudta meg egész bizonyosan az orvosnál, hogy engem a szíve alatt hord. Milyen nagyon örülhet!
      November 25.
      Már látható rajtam, hogy lány leszek! Szüleim biztosan azon tanakodnak, hogy mi legyen a nevem. De szeretném már én is tudni!
      November 28.
      Szerveim már teljesen kifejlődtek. Egészen nagy vagyok már.
      December 10.
      Hajam és szemöldököm is elkezdett nőni. Mennyire örül majd anyám szőke kislányának!
      December 13.
      Hamarosan látok majd! Szemeimet már csak egy gyenge varrat tartja zárva. Fények, színek, virágok – milyen pompás lesz! De legjobban mégis annak örülök, hogy láthatom anyámat!… Csak ne tartana olyan sokáig! Még több mint hat hónapig.
      December 24.
      A szívem teljesen kifejlődött. Állítólag vannak kisbabák, akik valami szervi szívbajjal jönnek a világra. A doktor bácsiknak rettentő fáradságukba kerül, hogy az ilyen kisbabákat operációval megmentsék. Hála az Istennek, az én szívem rendben van. Egészséges, erős gyermek leszek. Mindenki örül majd nekem.
      December 28.
      Édesanyám ma megölt. Összeállította: Fábián Tibor