Egyszerre kezdődött

minden rossz

Suciu Klára élete 2004 nyarán gyökeresen megváltozott. Akkor azt hitte, aligha lehet ennél rosszabb. És mégis, alig néhány hónap múlva érte a második, az előzőnél sokkal nagyobb csapás: kiderült, hogy kétéves és hét hónapos kisfiának agydaganata van.

— 2004 júniusában mi már külön voltunk, elmenekültem a két gyermekkel a férjemtől, és az anyás központban kaptam átmenetileg helyet a Csíki negyedben. Az apa mindig ivott, verekedett, a gyermekeket is bántalmazta, engem is sokat bántalmazott, sokat hajdászott. A Mező utcában laktunk, a férjem örökölte. Nem tudtam dolgozni, mert otthon a férfimunkából is ki kellett vennem a részemet, fejtem a teheneket, takarítottam az istállóban, és persze a házimunka és a két gyermek mellett nem vállalhattam munkát. A férjem ez idő alatt reggel felült a szekérre, és este hazajött. A tejpénzből, gyermeksegélyből éltünk. Igaz, hogy elmenekültünk, de pár nap múlva a gyermekekkel vissza akartam menni, kikergetett. Mindaddig az anyás központban maradtunk, amíg kezdődött a betegség. Ez idő alatt, mivel a személyzet vigyázott a gyermekekre, munkába álltam, hogy legyen, amiből eltartanom magunkat. Augusztusban beadtam a válási keresetet, de a betegség miatt abbamaradt, mert nem tudtam megjelenni a tárgyalásokon. Szóval, egyszerre kezdődött minden rossz.

Robi hároméves sem volt, amikor elkezdődtek a fejfájások, szédülés, hányás, beutalás a sepsiszentgyörgyi kórházba, majd kivizsgálás Csíkszeredában, felvételek az agyról Brassóban, és végül 2004. november 27-én a bukaresti Bagdasar Kórházban megtörtént az első beavatkozás: agytól ágyékig egy olyan csövet helyeztek el, amin keresztül történik a csapolás, ezáltal csökken a nyomás az agyban. Ez a kívülről nem látszó kellék három éve ott van, nem tudni, mikor vehető ki. Az igazi nagy műtétre, a 6x5 cm-es daganat eltávolítására és szövettani elemzésére a következő hónapban, vagyis decemberben került sor, ekkor derült ki, hogy rosszindulatú a folyamat, burjánzás is van az agyban.

Januárban már meg is kezdték a kemoterápiás kezelést a fővárosi Fundeni Kórházban, s amint betöltötte a három évet, a sugárkezelés is elindult. Robi mindkettőt nagyon rosszul bírta, véreredményei rosszak voltak, három hétig le kellett állni a citosztatikumokkal, a kezelés emiatt is húzódott, közben ellenőrzésre a Bagdasar Kórházba is vissza kellett költözni, de hazajönni nem lehetett. Ez így ment májusig, Klára és gyermeke hét hónapot töltött bukaresti kórházakban.

— Nagyon sok éjszakát nem aludtam, sokat sírtam. A nagy műtét során négy éjjelt és négy napot nem aludtam, egy széken ültem a gyermek mellett, később melléje fekhettem, egy ágyban aludtunk ketten. Ő kapott ellátást, hoztam gyümölcsöt a boltból, és vásároltam magamnak egy keveset. Nem volt rossz az ellátás, de csak ő kapott.

Az apa nem segít

Gondolnánk, hogy bármilyen rossz a viszony a két szülő között, a bajban csak lesz valami közös nevező, s ha másért nem, hát az életveszélyesen beteg gyermekért jelentkezik az apuka, meglátogatja fiát a kórházban, segíti őket anyagilag vagy bármilyen módon. Nem így történt.

— Oda nem jött soha, nem látogatott meg, bár a komám, aki az ő rokona, mondta, hogy jöjjön, beszéljen a professzorral, hozza el a fél disznót vagy az árát, de nem jött. Édesanyja meghalt, apósom második felesége pedig ugyanilyen hajóban evezett azelőtt, régen volt elég baja, és nem szólt bele. A műtét előtt segítettek a férjem rokonai és édesanyám, majd megkaptam a korábbi fizetésemet, később betegszabadságot kértem, és kaptam betegpénzt.

De nem csak ez fáj, hanem az is, hogy amíg hét hónapot a kórházban voltunk a kicsivel, addig a nagyobbik fiam az apjánál lakott, és úgy elidegenítette tőlem, hogy utána nem értettünk szót. 2005-ben velünk volt Bukarestben, elvittem ideggyógyászatra, mert problémái voltak, addig Robicit más anyára hagytam a Fundeni-ben, és megvettem neki a gyógyszereket is. Majd, amikor hazajöttünk, nyáron két hónapot itt lakott velünk Csongor is, ebben a lakásban, és innen kezdte az iskolát szeptemberben. Eltelt egypár nap, és az apuka elvitte az iskolából, s azt mondta, többet nem adja vissza. Én próbáltam vele többször beszélni, de az apuka nem engedte el, a gyermek sem akart jönni, mert az apja azt állította, hogy én elhagytam. Hát ez nem igaz, a kisebbikkel kellett a kórházban lennem hónapokig.

Most a tanácsnál alkalmaztak mint a gyermek gondozóját, mert első fokozatú fogyatékos kategóriába sorolták, ezért kapok 380 lejt. Ebből nehezen jövünk ki, kap még ő is segélyt, de segítettek ismerősök is, tulajdonképpen idegenek, szóval, nem rokonok. Még a szentgyörgyi onkológián keresztül is megismertem olyan embereket, akik segítettek. Ide, a helyi kórházba akkor jöttünk, amikor két kezelés között itthon voltunk, és valamiért kellett menni. Jó a kapcsolatom velük, ha gond van, fogadnak.

Robi kálváriája folytatódott

Két hónap kihagyás után folytatták a kemoterápiás kezelést 2005 júliusától következő év januárjáig, de nem kellett folyamatosan Bukarestben maradni, időnként hazajöhettek. Akkor már az átmeneti szálláson laktak a tanács által bebútorozott szobában, ahol jelenleg a személyes holmijukon és egy hűtőszekrényen kívül semmi nem a tulajdonuk. Ahhoz, hogy elférjenek az edények, a ruhanemű, a játékok, de még a helyi onkológiáról ajándékba kapott kerékpár is, a legnagyobb rend kell hogy legyen, mert a konyhában csak főzni lehet, étkezni a szobában kell, és a három ágy is nagy helyet foglal, Klára ugyanis három személyre kérte és kapta a szobát. Nagyobbik fia ágya üres, néha megkeresi az iskolában, szeretné magához hívni, de a fiú nem sokat beszél vele.

Az anyának joga lenne másik fiához is, mert időközben sikerült elválnia. Az első határozattal a gyermekeket megosztották, az anya ezt megfellebbezte, és nyert, ezt az apa óvta meg, de a brassói táblabíróságon elutasították. A tízéves Csongor mégsem lakik az édesanyjával.

— Elmentem a végrehajtóhoz, és ő tízmillió régi lejt kért, ennyit nincs, ahonnan elővennem, kölcsönt sem merek felvenni. Persze, nem is jó a kapcsolatom a nagyobbik fiammal, nem akarna ő ide jönni, pedig úgy hallom, hogy sokat dolgoztatja az apja. Időnként az iskolában meglátogatom, nem nagyon kedves velem, nem akar találkozni, a nyári vakáció óta eltávolodott. Hároméves korától már annyi mindent látott a családban, a sok verést, hogy az idegalapú betegsége is, lehet, ettől van. Az apja sokat dolgoztatta, meg is büntette, de hozzá is ütött.

A gyámügyesekhez nemrég valaki szóbeli jelentést tett, hogy az apja nem törődik vele, dolgoztatja, este későn az úton járnak. Megkérdezték, tudok-e róla. Tudok bizony, de hogyan hozhatnám el erőszakkal, ha ő nem akar jönni? Azt mondták az irodán, ha írásban is jelenti valaki a gyermek helyzetét, akkor elvehetik az apjától, de tőlem is, ha nem teszek meg mindent azért, hogy érvényesítsem a jogomat, mert nekem ítélték.

Újabb daganat

Tíz hónap telt el az utolsó kemoterápiás kezelés óta, és 2006 novemberében újabb diagnózis: Robi daganata visszanőtt. Nem akkora, mint az első, de ott van.

— Fejét abroncsok közé szorították, összecsavarozták, és sugárterápiával összehúzták, elszárították a daganatot, de nem tüntették el. Ezzel kell élnie, és ki tudja, még mi következik, azt senki nem mondta, hogy végleg kigyógyult. Sok ilyen esetet láttam Bukarestben, a műtétek után úgy tűnt, hogy a gyermekek jól érzik magukat, de azóta közülük sokan a temetőben vannak.

A lakástól is függ Robi élete

Az elmúlt három év alatt Robi és édesanyja többet volt kórházban, mint itthon. Immunrendszere legyengült, gyakran betegszik meg, szinte folyamatosan kell szednie antibiotikumot. Emiatt a kisfiú gyakran hiányzik az óvodából. Ehhez hozzájárul az is, hogy az otthonnak nevezett szobába olyan lépcsőházból lehet bejutni, melyben a rettenetes bűzt okozó emberi ürüléket kerülgeti az ember, és ha valakivel találkozik, inkább félrehúzódik, mint hogy kezet kelljen fogni vele. A Mikes Kelemen utcai átmeneti szálló tulajdonképpen egyetlen emeletet jelent egy lerobbant tömbházban, itt anyák laknak gyermekeikkel, a körülmények messze elütnek a többi szinttől, látszik a rendezettség, de hogy ki lakik a földszinten és a második emeleten, arról a már említett bűz és mocsok árulkodik. Nos, innen kellene Klárának gyermekével együtt elköltöznie.

— A lakás a legfontosabb, ebben lenne szükségünk segítségre. Ezért nyitottam bankszámlát, és a rákosegyesületen keresztül is lehet segíteni, aki oda utalja a pénzt a nevünkre, azt megkapjuk. Nem vágyom luxuslakásra, de hátha egy állami tömbházlakást megvehetnénk. A gyermek is minden este imádkozik, hogy elköltözhessünk, szerinte itt nagyon csúf és büdös. Soha nem mondok le a másik fiamról, ha lakásunk lenne, talán oda eljönne.

Miben reménykedik?

— Kezdetben nagyon nehéz volt feldolgozni, de a többi anyuka szerint muszáj volt elfogadni, mindenki ugyanabban a hajóban szenvedett, beszélgettünk ott a kórházban sokat egymás között. Reménykedni kell abban, hogy kigyógyul, jobban lesz. Az onkológián az orvosok is segítettek, biztattak, hogy jobb lesz idővel. A kezelőorvos Eugen Grubăr, a sebészorvos Alexandru Taşcu, a professzor Ciurea volt, és még sokan mások, asszisztensek is, orvosok is mellénk álltak.

Hála a jó Istennek, hogy ilyen állapotba kerültünk annyi minden után, mert bizony nagyon rosszul volt a gyermek a kezelések idején. A diagnózis szerint lehetne rosszabb is a helyzet, de most jól van. A műtét előtt volt olyan pillanat, amikor azt mondtam, hogy nincs tovább, de biztattak az orvosok. Hát most gyűjtöm az erőmet, hogy bírjam tovább is.